Harckocsik
A kezdetektől a második világháborúig:
A harckocsik vagy „szárazföldi hajók” létrehozásának ötlete egészen Leonardo da Vinciig nyúlik vissza, de a valódi harckocsikra a belső égésű motor és a lánctalp kifejlesztéséig kellett várni.
A harckocsi Leonardo da Vinci terveiben
Már 1914-ben is készültek kezdetleges páncélozott járművek, de ezek képtelenek voltak a nyugati front árkokkal szabdalt területein mozogni. 1915-ben a Little Willie néven ismertté vált modell jelent meg, ez volt az első brit harckocsi.
Little Willie
A javítások ellenére a harckocsi még mindig nem felelt meg a landship követelményeinek, így W. G. Wilson hadnagy javaslatára nagyobb méretű, a test teljes hosszán körbefutó lánctalpakkal szerelték fel, így megnőtt a jármű stabilitása. Ezzel a kialakítással nyerte el a harcjármű közismert romboid alakját, ez lett a Mother (Anya). A Mother volt a prototípusa a Mk I harckocsinak, melynek 1916 februárjától megkezdődött a sorozatgyártása és ezzel kezdetét vette a „harckocsik korszaka”.
Mark IV
A francia háborús vezetés J. E. Estinee ezredes ötletére, 1915-ben elkezdte egy gyalogsági páncélozott rohamkocsi kifejlesztését, hogy tervei szerint meglepetésszerű támadást mérhessen a nyugati front német állásai ellen. Ez a jármű volt a Char d'Assault Schneide melyet a brit harckocsikhoz hasonlóan a Holt traktor alvázára terveztek. A tervezés kezdetben nehezen haladt, a Schneider mellett létrehozott Char d'Assault St. Chamond rohamkocsiból is csak 1917-re készült el használható mennyiség.
Schneider M16
A németek az új veszéllyel szemben kezdetben a tüzérség átszervezésével és a gyalogsági páncéltörő fegyverek hadrendbe állításával válaszoltak, majd 1917 májusára kifejlesztették az A7V harckocsit.
A7V
Az első világháború alatt kialakult nézetté az vált, hogy a harckocsikat a harctéren szétszórva, a gyalogsággal egy lépésben haladva, támogató járműként kell bevetni. Ez a felfogás hatalmas veszteségeket okozott 1939 és 1942 között a szövetségeseknek, az új elgondolást megjelenítő nlémet villámháború elen. Az első világháború éveiben, 1916 szeptembere és 1918 novembere között a szövetséges harckocsik közel tízezer bevetésen voltak túl, az új haderőnem kisebb buktatókkal, de sikeresen vizsgázott a harctereken, és mint a háború gordiuszi csomójának megoldója, örökre beírta magát a történelembe.
Második világháború és azt követő időszak:
A második világháború kitörésekor, 1939-ben csak igen kevés hadsereg ismerte fel a harckocsikban rejlő lehetőségeket. Szeptember 1-jén a német hadsereg megkezdte Lengyelország lerohanását. Noha a lengyel hadsereg az ötödik legnagyobb és legkorszerűbb hadsereg volt a világon, mégsem készült fel az új típusú háborúk korszakára.
7TP lengyel hadsereg harckocsija
A franciaországi hadjárat idején a szövetséges erők mind fegyverzetben és állományban felülmúlták a németeket. A franciák több mint 3000 korszerű harckocsival rendelkeztek és nagy mennyiségű I. világháborús harcjárművel a tartalék egységekben. Továbbá a kontinensen tartózkodott egy brit expedíciós erő is, 210 db könnyű és 100 db nehéz harckocsival, köztük 23 db új, Matilda I típus. A szövetséges erőfölény kudarcát azonban a hibás vezetés és a csapatok rossz felhasználása okozta, a tábornokok nem tudták levonni a helyes következtetéseket a németek lengyelországi stratégiájából, a harckocsizó magasabbegységek létrehozásának csak néhány úttörője akadt, mint például a tehetséges harckocsizó Charles de Gaulle tábornok.
Matilda I
A szövetséges hadvezetés – lévén az 1940-es dunkerque-i kiürítést követően szinte nehézfegyverzet nélkül maradtak – főként a német harckocsik kompenzálásra, illetve saját harctéri tapasztalataik nyomán önálló fejlesztésű közepes és nehéz harckocsi-típusok kifejlesztésébe kezdett. Az amerikai hadsereg első nagy mennyiségben gyártott harckocsija az M3 közepes harckocsi volt. Többszöri módosítását a britek M3 Lee-nek, majd M3 Grant-nek nevezték, de a („duplaágyús”) járműkonstrukció bonyolultsága miatt leálltak a fejlesztéssel. Bázisán hozták létre az M4 Shermant. Az amerikai hadiipar teljesen ráállt ennek a tömeggyártásra jobban megfelelő típusra, aminek eredménye a több mint 58 000 legyártott példány lett 1945-ig. A britek egészen 1943-ig nem tudtak a német közepes és nehéz harckocsikat ellensúlyozó harckocsikat előállítani.
M3 Lee M4 Sherman
Németország 1940-ben csatát vesztett a légi háborúban Angliával szemben, majd megmaradt legnagyobb szárazföldi ellenfele, a Szovjetunió ellen vonult fel 1941 nyarán a Barbarossa hadművelet során. A támadásban 190 hadosztály, ebből 27 páncélos és egyéb gépesített egység vett részt, kezdetét vette a háború nagy páncélos csatáinak időszaka. A szovjetek veszteségei a háború kezdeti szakaszában óriásiak voltak, melyek főként az 1930-as évek második felében „lefejezett” vezérkar inkompetensségének, a hadsereg rossz vezetésének volt köszönhető, de ezeket később korszerűbb és hatékonyabb harckocsitípusokkal ellensúlyozták. A németek is rengeteg erőfeszítést tettek annak érdekében, hogy harcjárműveik ütőképességét és teljesítményét növeljék, de hadtápvonalaik egyre hosszabbá nyúlása nem kedvezett a végkimenetelnek. Ezen fejlesztések eredményeként születtek meg olyan típusváltozatok, mint a PzKpfw III és a PzKpfw IV közepes harckocsik. Előbbi típus gyártását 1944 közepén leállították, utóbbi viszont a háború végéig termelés alatt állt.
PzKpfw III PzKpfw IV
A második világháborúban tervezett harckocsik egyre vastagabb páncélzattal, egyre nagyobb tűzerejű fegyverzettel és egyre nagyobb teljesítményű motorokkal kerültek gyártásra. A fejlesztések kulcsiránya a lehető legegyszerűbb szerkezeti felépítés lett, amely a hatékony tömeggyártás alapvető kívánalma. Ennek a folyamatnak az eredményeként a háború második felében megjelent nagy űrmérethosszú, 75 és 88 mm-es harckocsiágyúkkal felszerelt Panzer V Panther, a Panzer VI Tiger és a Tiger II német közepes és nehéz harckocsik, az 1945 februárjában bevetett, 90 mm-es ágyúval szerelt amerikai M26 Pershing, a brit fejlesztésű, 17 fontos ágyúval szerelt Sherman Firefly és az A34 Comet, vagy a szovjet KV-alvázakon létrehozott Joszif Sztálin-sorozat: ISZ–1, ISZ–2, ISZ–3 típusú nehéz harckocsik. Ezen harckocsik némelyike később is résztvevője volt fegyveres összecsapásoknak, de az 1960-as évekre eltüntek a hadrendből.
Párduc Tigris
A hidegháború sok nemzetközi feszültséggel járó korszak volt 1947 és 1991 között, amelyet a két szuperhatalom, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti folytonos rivalizálás jellemzett. A hidegháború időszakának két meghatározó harckocsifejlesztési irányadója volt: az egyik a Varsói Szerződés, másik a NATO. A Varsói Szerződés tagállamai között a Szovjetunió volt a meghatározó, így ebből a körzetből kevés más önálló harckocsikonstrukció került ki. A NATO tagállamok közül az USA, Franciaország, Nagy-Britannia és az NSZK fejlesztései domináltak. A két oldal között a harckocsitervezés és -építés filozófiája is nagyon különböző volt. Míg az előbbiben a szovjet „tömeghadsereg” filozófiája került előtérbe átlagos minőségi színvonallal, addig utóbbiban erre a jobb túlélőképességű, minőségi fölénnyel rendelkező eszközökkel adták meg a választ.
A nyugati hatalmak elsőként az 1945-ös berlini győzelmi felvonuláson szembesülhettek a szovjet tüzérségi és harckocsierők fejlettségével és mennyiségével. A Sztálinról elnevezett ISZ–2 és ISZ–3 nehéz harckocsikat 122 mm űrméretű, 217 mm páncél átütésére képes harckocsiágyúkkal szerelték fel. Az ISZ–3 tömege 46 tonna volt, kialakítása tükrözte a kor magas mérnöki színvonalát: lapos, lencse alakú öntött acéltornya és döntött páncéllemezek biztosították a jó ballisztikai védelmet, melyek vastagsága egyes helyeken elérte 160 mm-t.
ISZ–3
A brit Centurion harckocsit a második világháború végén fejlesztették ki a Panther és a T–34 előnyös tulajdonságai figyelembevételével, de rendszerbeállítása hónapokkal lekéste a háború befejezését, így 1949-ben rendszeresítették a Brit Szárazföldi Erőknél. Részt vett a Koreai háborúban, ahol az amerikai Pershing típussal sikerrel vették fel a harcot az orosz T–34/85 harckocsitípussal. Sikerességét jól mutatja, hogy alapját képezte a későbbi Chieftain és Merkava harckocsiknak egyaránt. Izraeli részről egyes módosításai még a 2000-es években is rendszerben állnak (lövészpáncélos, műszaki mentő stb.).
Centurion
A hidegháború idején számos nemzetközi program indult egységes harckocsitípusok kifejlesztésére. Az egyik ilyen az USA–NSZK által létrehozott MBT-program (Main Battle Tank-program), amely felbomlott az egységes kísérleti alvázak megalkotása után. A kudarcba fulladt fejlesztések továbbviteleként jöttek létre a német Leopard 2 és az amerikai M1 Abrams harckocsik.
Leopard 2 M1 Abrams
A nyugati és szovjet harckocsitechnika összecsapásának fő színtere a második világháború után létrejött Izrael és az őt körbevevő arab államok közti folyamatos háborúskodás, az arab–izraeli háborúk. Az 1960-as években sikerült brit Centurionöket és amerikai M48A2 Pattonöket vásárolniuk. Az arab államok nagyarányú szovjet fegyverszállítmányokat kaptak a zsidó állam elleni harchoz, de a sokszor felkészületlen arab kezelőszemélyzet nem tudta kihasználni a harckocsik nyújtotta előnyöket. Izrael minden támadást vissza tudott verni és offenzívákban területeket is szerzett, a világháborús német Panzerwaffe után az izraeli páncéloserők lettek a legsikeresebb harckocsizók a világon. Az 1967-es hatnapos háború után döntés született egy saját fejlesztésű – a sikeres Centurionön alapuló – nehéz harckocsi, a Merkava kifejlesztésére.
Merkava 3
A Szovjetunió összeomlását követő időszak eddigi legnagyobb fegyveres konfliktusaiban a legelső az 1991. január 16-án kirobbant öbölháború, amely a NATO fennállásának legelső fegyveres beavatkozása volt. A Kuvait felszabadításáért indított, ENSZ BT által jóváhagyott koalíciós hadműveletekben nagyarányú harckocsi-összevonások történtek, több nyugati harckocsitípust ekkor vetettek be először „éles” harccselekményekben (M1 Abrams, Challenger 1). Utóhatásaiként is értelmezhető az iraki háborúnak vagy második öbölháborúnak nevezett konfliktus, Irak 2003 óta tartó, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a NATO és nemzetközi erők általi megszállása és az Új Iraki Hadsereg felépítése.
M1 Abrams Challenger 1
A szövetséges harckocsiállomány gerincét az 1980-ban hadrendbe állított amerikai M1A1 Abrams, az angol Challanger 1 és a kuvaiti M-84AB harckocsik alkották. Az amerikai és brit harckocsik fegyverzetben, páncélzatban és technikai fejlettségben is messze felülmúlták az iraki páncélosokat. Az Abrams és Challenger 1 harckocsik nagy előnyeinek egyike fejlett tűzvezető rendszereik megléte, melyek segítségével az iraki lövegek hatásos lőtávolságán kívül is tudták támadni az ellenséges erőket. Továbbá maradékfény-erősítéses és hőképalkotóeszközökkel kiegészített célzórendszereikkel képessé váltak éjszaka és rossz látási viszonyok között is leküzdeni az ellenséges célokat.